Elkészülök végre és bevetem végszerelékeimet. Mint minden alkalommal, szinte rituálészerűen ellenőrzöm orsóim fékerejét, majd a nyeletőfékeket, és csak azután kezdem el a tábor építését, miután mindent rendben találtam. Helyére kerül a sátor, az ágy és minden apróság, amire szükségem lehet a horgászat során. Természetesen a bölcsőt még a horgászat megkezdése előtt felállítottam, hiszen ez számomra ugyanolyan kötelező eszköz, mint a merítőszák, ami egyébként rendszerint éppen a pontybölcsőn kap helyet. Nem arról van szó, hogy elítélem azokat a sporttársakat, akik el is fogyasztják zsákmányukat, hanem sokkal inkább arról, hogy számomra a kifogott halak által nyújtott fárasztási élmény az, ami a szenvedélyem alapját képezi, éppen ezért mindent megteszek azért, hogy a lehető legkíméletesebben bánjak vizeink mindegyik olyan lakójával, ami rövid időre látogatást tesz nálam.

Fotelembe huppanok és várom, hogy egy kicsit enyhüljön a nappali forróság, mert annak ellenére, hogy lassan közeledik a napnyugta, még most is magasan 30 Celsius-fok felett van a hőmérséklet, enyhülésnek egyelőre nyoma sincs. Messze ugyan látok néhány légiesen könnyű, pufók bárányfelhőt, de felettem szikrázóan tiszta az ég, semmi sem állja útját a nap sugarainak. Csend van. Ez az az időszak, amikor még nem ébredezik a hőségtől fojtogatott erdő a hátam mögött, és még nem él igazán a víz sem. Nagyjából egy óra múlva persze más lesz minden, amikor a nyugati horizonton lebukva éjszakai pihenőjére tér a legfényesebb égitestünk, de addig marad a mindent átható némaság. Ha komótosan is, de ólomlábain vánszorogva azért csak halad az idő és lassan, nagyon lassan végre esteledni kezd. Hirtelen felébred a természet és minden megtelik a bőkezű nyár ontotta nehéz erdőillattal és madárdallal. Ez utóbbihoz kicsit később csatlakozik majd a kevésbé muzikális szúnyogok hada is, melyek fél tíz magasságában szinte egyszerre kelnek szárnyra a sásból olyan hanghatást keltve, mintha egy kisebb helikopter készülődne felszálláshoz. Most azonban még jólesően nélkülözöm a vérszívó had társaságát, teret adva ezzel az egyre erősödő izgalomnak, hiszen mozog a hal. Bójám környékén szinte forr a víz és az itt eltöltött másfél évtized alatt még egyszer sem láttam ennyi ugrást, forgást. Türelmetlenül, szinte követelőzve nézek kapásjelzőimre, amiket azonban nem hoznak lázba a körülmények és csökönyös egykedvűséggel hallgatnak. Nem értem. Miközben a megoldáson gondolkodom, felfigyelek arra, hogy tőlem nagyjából huszonöt méterre balra, a sás egy kiszögellésénél már sokadszor ugrik a ponty, de valahogy nem jut eszembe megpróbálni ott is. Helyette végszereléket, majd később az éjszakai frissítések alkalmával csalit cserélek, de semmi.

Ebben az évben először kapás nélkül köszönt rám a reggel. El vagyok keseredve. Lebontom a kis táboromat, miközben ismét feltűnik, hogy a sás előtt fürdik a hal, rendszeresen hallok pontyugrásokat. Már csak a botok vannak hátra, de ilyen eredménytelen éjszaka után nehezen veszem rá magam a befejezésre. Csüggedten ülök fotelemben, szinte meg is feledkezem a bent hagyott szerelékekről, amikor hangos sípolással szinte felrobban a bal oldali kapásjelzőm. Mi tagadás, megijeszt, pedig erre vártam egész éjjel. Egy 10,2 kg-os ponty menti meg a becsületemet. Fárasztás közben, miután kezdett helyreállni a kedvem és önbecsülésem, figyelmemet egyre inkább lekötötte a fokozódó halmozgás a sás előtt. Talán meg kellene ott is próbálnom? Talán ezzel akarja az RSD elárulni nekem a titkát? A nyitott kérdések tervet kovácsolnak bennem: holnap délután egy könnyű rapidhorgászat során megvallatom a helyet.

Másnap délután négy óra körül a stégen vagyok, de ez alkalommal nem a háromlibrás pontyozó-, hanem két könnyű feederbotom társaságában. Izgatottan állítom fel a bottartó állványt és szerelem össze a botokat. Methodmódszerrel próbálkozom, amihez a kosárba való mikropelletet már otthon előkészítettem. Az egyik botomra gumikukorica, a másikra pedig 6-8 mm-es, különböző ízű wafterek kerülnek csalitüskén felkínálva. Tervem szerint, mindkét bottal átállok arra az ízre és méretre, amelyik előbb ad halat. Kezdésként csúzlival két-három maréknyi, gyors oldódású kukoricapelletet lövök a meghorgászni kívánt kiszögelléshez. A célom ezzel az, hogy az érzékszerveikre alapozva kicsaljam a pontyokat a sásból, de ott csak az én csalijaimat találhassák meg. Bedobok és feszülten koncentrálok a rezgőspiccekre, szinte kizárom magamból a külvilágot, még az izzasztó forróság sem zavar. A feszült némaságban egyszer csak tőlem talán fél méterre hangos sipítással kap szárnyra egy vízityúk, mintha valami megijesztette volna. Mi tagadás, kis híján én is kiugrottam a fotelből a hang hallatán. Érdeklődve szemlélem a sásban található, talán egy négyzetméteres kis tisztást, ahonnét felröppent a madár. Az első pillanatban nyugodtnak látszó víztükör finoman rebbenve szétnyílik és egy vidra értetlenül bámuló, hosszúkás, tojásdad feje emelkedik ki belőle. Látszik rajta, hogy nem érti hová lett a szárnyas uzsonnája, pedig szinte már a szájában érzete az ízét. Mozdulni sem merek, nehogy elriasszam életem első vidráját. A vizeink eme gyönyörű szőrmés vadásza azonban egyszer csak rám néz, összerezzen, majd amilyen hangtalanul jött, olyan hangtalanul távozik. Víz alatti útját csak a bundájából felgyöngyöző buborékok jelzik.

Ámulva nézek utána és teljesen megfeledkeznék a horgászatról, ha a sáshoz közelebb bevetett botomon nem szólalna meg recsegve a fék. Irtózatos erővel húzza a hal a zsinórt, mire beleemelek a kapásba, elvisz talán 25-30 méternyit is. A könnyű kis versenypálcáim vannak velem, nem számítottam ekkora halra. Szerencsére ellenfelem nem tör be a nádba, hanem a nyílt víz felé veszi az irányt, ott remélve a szabadságot. Hosszú, izgalmas harc veszi kezdetét, melynek során pontyom többször is áttör a másik feederbot zsinórja alatt. Lassan, nagyon lassan adja meg magát és szákoláskor kétszer is kitör, mire megmeríthetem. Egy 7,9 kg-os pontynak örülhetek. Gyorsan lefotózom a matracon, de még mielőtt visszaengedhetném, a másik botomat is elhúzza valami. Sietve bocsátom hát szabadon zsákmányomat és gyorsan beleemelek a kapásba. Újabb hosszú csata veszi kezdetét. Ezúttal egy kisebb, 5,4 kg-os tőpontyhoz van szerencsém. Le sem fényképezem, úgy engedem vissza. Újracsalizom mindkét botomat és már vetem is be készségeimet. Mire a második methodkosár is a vízbe csobban, az elsőt már el is húzza valami. Nehezen hiszem el. Mi történik itt? Időm sincs beállítani az újonnan bevetett feeder spiccét, mert el kell kapnom a másik botot, amit időközben lerántott a rodpodról a vehemensen küzdő ponty. Újabb öt kiló körüli töves. Nincs időm pontosan megmérni, mert a másodikként bevetett botomról valami elemi erővel viszi a zsinórt. Fényképre nem is gondolok. Hat kiló körüli ponty kerül a bölcsőbe. Elkövetem azt a hibát, hogy újra bedobom mindkét botot. Dupla kapás. Ez már kicsit sok a jóból. Mintha egy intenzíven telepített tavon lennék. Miután mindkét halat szákba terelem, az egyik fee­deremet összeszerelem. Ma elég ide egy is.

Nem szaporítom tovább a szót, este nyolc óráig összesen 13 pontyot fogtam, 4 kg-tól 7,9 kg-ig. Örömöm leírhatatlan. Boldog vagyok, hogy a szeretett folyóm – talán kitartásomat értékelve – elárulta nekem, hogy kaphatok tőle örökre szóló élményeket.